November – elmúlásra való emlékezés?

Ha körülnézünk magunkon, a világunkon, akkor a természet, az ünnepeink, a szokásaink arról beszélnek, hogy az elmúlás része, letagadhatatlanul része az életünknek.
Sőt bizonyos gyakorlat szerint egyenesen beleépítik az életünkbe, a technikai eszközeinkbe, azáltal a gondolkodásunkba is és az életvitelünk részévé teszik az elavulást, az elmúlást!
Része, mégis rossz érzést kelt bennünk, ha egy technikai eszközünk melyet szerettünk, megszoktunk, és semmi jelét nem mutatja az elfáradásnak, egyszer csak elavulttá válik, elmúlik.
Keserűséget okoz egy kedvenc ételünk, italunk gyártásának megszüntetése, melynek okát nem tudjuk. Nem volt vele semmi baj, népszerű, és finom volt, de a gyártó szerint újítani kell.
Fájdalmat okoz egy szerelem vagy egy szerettünk elvesztése, elmúlása…
Az október vége, november eleje erről szól – és a virágkereskedők üzletéről! De ezt jelenti csupán az elmúlást?

A zsoltáros így fogalmazza meg az elmúlás feletti dilemmáját:

„Néma voltam, szótalan, hallgattam, de ez nem volt jó, fájdalmam kiújult. Szívem fölhevült bennem, míg sóhajtoztam, lángra lobbantam, nyelvemmel beszélni kezdtem: Add tudtomra, Uram, életem végét, meddig tart napjaim sora, hadd tudjam meg, milyen mulandó vagyok! Íme, arasznyivá tetted napjaimat, életem ideje semmiség előtted. Mint egy lehelet, annyit ér minden ember, aki él.  Árnyékként jár-kel itt az ember, bizony hiába vesződik. Gyűjtöget, de nem tudja, ki fogja hasznát venni. Így hát mit várhatok, Uram? Egyedül benned reménykedem!” Zsoltárok 39:2-8.

Ha nem csak a veszteség feletti fájdalom, az elmúlás miatti aggodalom foglalkoztat bennünket a halottak napja környékén, hanem engedjük magunknak, hogy mélyebbre érjenek gondolataink, akkor bizony eszünkbe juthat az elmúlás tényszerűségének egyik fontos velejárója – mely tanítás lehet a számunkra, továbbá itt és most tettekre kell hogy késztessen bennünket – mely nem más, mint a megváltoztathatatlan!
Rá kell ébrednünk, hogy a fizikai létezésünk végességén nem változtathatunk! Sokan, sokszor próbálták ezt megváltoztatni, azonban a Teremtő Istenünk szándéka gátat vet minden ilyen igyekezetnek:

„Arcod verejtékével eszed a kenyeret, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél. Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba!” I. Mózes 3:19

„… elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következik” Zsidókhoz  9:27

A Biblia tanításából azt is tudjuk, hogy a halál érkezése vagy a testben való létünk megszűnése után, véglegessé, változtathatatlanná válik az örökkévalóságban való létezésünk állapota. Mondhatnánk egyszerűen, megváltoztathatatlanná válik, hogy sorsunk örökélet, vagy örök kárhozat. Ezen sem változtathatunk, de azon igen is van lehetőségünk változtatni, hogy földi életünk melyik irányba megy, mibe torkollik majd megváltoztathatatlanul!
Azért, hogy a szeretteink halála, elvesztése ne legyen örök veszteség és ne kelljen félnünk a megváltoztathatatlantól, az életünket az örökélet irányába fordítva éljünk a feltámadás reménységében, tevékenyen várva a megváltoztathatatlant és akkor az nekünk nagy nyereség lesz!
Hogy mit tehetünk?

„Ezért, amint a Szentlélek mondja: “Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket, mint az elkeseredéskor, a kísértés napján a pusztában, ahol megkísértettek engem őseitek azzal, hogy próbára tettek, bár látták tetteimet negyven éven át. Ezért megharagudtam erre a nemzedékre, és ezt mondtam: Tévelygő szívű ez a nép, mert nem ismerte fel az én utjaimat. Meg is esküdtem haragomban, hogy nem mennek be az én nyugalmam helyére.”
Vigyázzatok, testvéreim, senkinek ne legyen közületek hitetlen és gonosz szíve, hogy elszakadjon az élő Istentől. Sőt buzdítsátok egymást minden egyes napon, amíg tart a ma, hogy meg ne keményedjék közületek valaki a bűn csábításától. Mert részeseivé lettünk a Krisztusnak, ha azt a bizalmat, amely kezdetben élt bennünk, mindvégig szilárdan megtartjuk.” Zsidókhoz 3:7-14